Az a nap is ugyanúgy kezdődött. Felkeltem, elvégeztem a reggeli dolgokat, felöltöztem és indultam a suliba. Ez volt az utolsó nap. Tervem nem volt a nyárra, max annyi, hogy a strandon heverésszek, és zenéljek.
A suli majdnem üres volt. Általában ez így is szokott lenni. Aztán jöttek a többiek és elkezdődött az utolsó tanítási nap. Nem mintha különösebben tanultunk volna. Inkább csak nevetgéltünk. A napom gyorsan eltelt és 2 órakor már otthon is voltam. A szüleim a nappaliban ültek és látszólag rám vártak.
- Dóri, ülj le, kérlek – mondta apám és leültem az egyik fotelbe.
- Na, szóval. A jegyeid szörnyűek. Ahhoz képest, hogy milyen jó tanuló voltál most majdnem buksz… na, jó azt nem – tette hozzá.
- Jó, de ezt már ezerszer a fülembe rágtátok! – ellenkeztem.
- Igen, de nem használt! – sóhajtott anyám dühösen.
- Így arra gondoltunk, hogy megtanítjuk neked hogyan kell megdolgozni a „kenyérért” – kezdte apa a lényeget. Félénken néztem feléjük.
- Az unokatestvéred, Feri kint dolgozik Németországban. Emlékszel rá? – kérdezte anya, amikor meglátta meglepett arckifejezésem.
- Öhm…
Rémlett valami a múltból, hogy egy vézna srác áll a repülőtéren és integet nekem. Feri volt a „bátyám”. Először mérges voltam rá, amiért itt hagyott. Nem jár gyakran haza, legutóbb pont egy éve volt itt. Bólintottam.
-Szóval, kimész hozzá Németországba és segíteni fogsz neki a munkájában – nyögte ki végül anya.
Mások kiugranának a bőrükből, ha ilyen lehetőségük adódna. Erre én? Tátott szájjal bámultam a szüleimre és próbáltam felfogni az eddigi legnagyobb kiba.szást amit velem csináltak. A munkával még nem lett volna gond… De a banda… Mi lesz a bandámmal, a bandánkkal?
- Na, mit szólsz? – kérdezte apa derűsen.
- Én… - ránéztem a szüleimre és láttam, ahogy mosolyognak. Legalább látom Ferit. Vállat vontam. – Csak kibírom.
Nem kezdtem el tombolni? Jesszus! Pedig belül eléggé tombolok…:S Vagy is őrjöngök. Nem baj, legyen a szüleimnek igaza. Csak beszélnem kell Katy-vel….
- Jövő hét szerdán indulsz, rendben? Majd felviszünk a repülőtérre és…és Feri fog rád várni – tudósított apa.
- Rendben. Akkor én… én most felmegyek – mondtam és felsprinteltem a szobámba. Ott magamra zártam az ajtót és íz ágyra dőlve sírni kezdtem.
Miután nagyjából kikeseregtem magamat a szerencsétlenségen bekapcsoltam a gépet és felmentem msn-re. Katy fent volt, egyből ráírtam. Beszámoltam neki a helyzetről és, hát nem örült neki. De hát ki örülne neki?:S
Később kopogtak az ajtón. Csak Betti jött át. Leterpeszkedett a padlóra és beszélt összefüggéstelenül.
- Miért nem figyelsz? Mi a baj? – kérdezte, amikor észrevette, hogy nem figyelek rá.
Beszámoltam neki arról, amit a szüleim mondtak és tátott szájjal nézett.
Fogalmam sem volt arról, hogy Feri milyen munkát oszt majd rám. Tartanom kell a fényképezőgépet? Vagy mi? Ó, mondtam már, hogy Feri fotósként dolgozik? Vagyis sztárfotósként így talán van esélyem néhány hírességgel találkozni a nyár folyamán. Ez legalább feldobott. Ezután már csak zenét hallgattam, majd később elmentem sétálni.
A napok gyorsabban teltek a megszokottnál. Ezt annak tulajdonítottam, hogy elkezdődött a nyári szünet, na meg annak, hogy ha készülök valahova minden felgyorsul. Észre sem vettem, de már kedd délután volt.
-Dóri, össze kéne pakolnod – jött be anya a szobámba.
- Jó, rendben – feleltem kelletlenül.
Fogtam egy bőröndöt és elkezdtem belepakolni a cuccaimat. A hajtogatással problémáim akadtak, de megoldottam. Nem gondoltam volna, hogy a cuccaim két bőröndöt és még egy kis utazó táskát el fognak foglalni. Ráadásul még a gitáromat és vinni készültem. Nem baj, a lényeg, hogy bepakoltam.
Fogtam magam és átmentem a barátaimhoz elköszönni tőlük. Ezzel el voltam egy ideig, mert Máté-ék csak azért is ki akartak menni egyszer cod-ozni… 9 óra után értem haza. Vacsoráztam majd mentem aludni, mert másnak 7kor kelek.
Anya 7kor berontott a szobámba.
- Dóri, kellj fel! 7 óra múlt és szerintem el akarod érni a gépet!
- Az nem olyan biztos – motyogtam magamban.
Kivonszoltam magam a fürdőbe és élő embert varázsoltam magamból majd felöltöztem a kikészített ruhákba. Végül nem sokkal háromnegyed 8 után el tudtunk indulni. Pestre másfél óra alatt felértünk így még több mint egy óránk volt a gép indulásáig. Addig beültünk egy büfébe, mert otthon nem ettünk semmit. Evés közben anya és apa egymás szavába vágva mondogatta az intelmeket.
- Mindig fogadj szót Ferinek! Ne császkálj egyedül Berlinben! Nagyon, de nagyon vigyázz magadra! – mindegyikre rábólintottam és megnyugtattam őket: tudok magamra vigyázni. Aztán megszólalt egy hang:
- Kérjük a Berlini járat utasai kezdjék meg a felszállást!
Még egyszer megöleltem és megpusziltam anyáékat, majd mentem és felszálltam a gépre. Ott zenét hallgattam és aludtam, majd fél egykor bekapcsoltam az övemet a leszállásra készülő gépen. Azt nem tudtam, hogy hogyan fogom megtalálni Ferit, mert hát régen nem láttam. Megkerestem a csomagjaimat és elkezdtem vonszolni őket a tömegben. Aztán egyszer csak a nevemet kiabálta valaki:
- Dóri, Dóri itt vagyok! – hallottam a kedvenc unokatestvérem hangját. Megfordultam és akkor már csak pár méterre volt tőlem.
AJÁNLOM AZ OLDALT
